Probléma megoldó mesék

Találtam néhány hasznos mesét arra az esetre, amikor a gyermek nem akar pl. aludni, vagy rosszat álmodik, vagy nem becsüli a játékát, stb.

Ezeket a meséket sorozat-szerûen szeretném közreadni.

Kattints a kívánt címre, s a program máris odaugrik!

- Amikor a gyermek nem akar aludni menni.

- Amikor a gyermek rosszat álmodik

- Amikor a gyermek rendetlen

- Amikor a gyermek éjjel bepisil...

- Amikor a gyermek nem becsüli játékait

- Amikor a gyermek elégedetlen külsõ adottságaival

- Amikor a gyermek húzza az idõt

GERLINDE ORTNER: NEM AKAROK MÉG LEFEKÜDNI

Andris, itt az ideje, hogy végre lefeküdj! - figyelmezteti kisfiát édesanya. Andris azonban épp az autóival van elfoglalva, és esze ágában sincs abbahagyni a játékot.
- Hadd játsszam még egy kicsit! - kérleli édesanyát.
- Szó sem lehet róla! Így is tovább maradtál fenn, mint máskor. Na, gyere gyorsan.

A gyerek protestál, de végül sikerül édesanyának lefektetnie. Gyors jójcakátpuszi, villanyoltás, ajtóbecsukás.
Pár perc sem telik el, Andris már dugja is ki a fejét az ajtón:
- Szomjas vagyok!
- Jól van - mondja édesanya -, szaladj, igyál valamit. De gyorsan.
Andris egyre lassuló léptekkel vonul át a nappali szobán. Lehetõleg minél többet szeretne elcsípni a tévé mûsorából.
- Minden este ugyanez a cirkusz! - mordul rá édesapa.
Andris hosszas huzavona után elégedetlenül visszakullog a szobájába.

Ugyanezen az estén történt, messze-messze Andristól meg a szüleitõl, hogy Álommanó megint a Földre készült. Mint tudjátok, Álommanó álomport szór a gyerekek szemébe, hogy ha tetszik, ha nem, elaludjanak.
Csak azt nem tudjátok talán, hogy Álommanónak is van egy sereg gyereke. A nagyobb manógyerekek már segíthetnek édesapjuknak a munkában. A legkisebb manógyerek pedig, a kis kíváncsi gézengúz, legszívesebben mindenbe beleütné az orrát! Állandóan unszolja édesapját, Álommanót, hogy vigye magával õt is a Földre. De hiába. Ezen az estén aztán elhatározza, hogy titokban mégiscsak édesapjával tart.

Mint tudjátok, Álommanó nagy zsák álomport cipel a hátán. Manócska kiönt egy kevés álomport a zsákból, maga pedig belebújik. Indulás a Földre!
Hú, ez aztán a repülés! Manócska egészen beleszédül. Mihelyt megérkeznek a Földre, észrevétlenül kibújik a zsákból. De még most is szédül. Lehunyja hát a szemét, és a falnak támaszkodik. Amikor pedig megint felpillant - ó, jaj! -, Álommanó már messze jár, nem látja sehol! De Manócska nem búsul sokáig:
-Megnézem magamnak a Földet, aztán még mindig lesz elég idõm, hogy apámat megkeressem - gondalja elégedetten. - Mindjárt be is kukkantok ebbe a szobába.

És tudjátok, kinek a szobájába kukucskál be Manócska? Bizony: az Andriséba!
- Hát ez meg miféle szerzet? - kiált fel meglepetten Andris. - Ki vagy te? Nem ismerlek! De mókás képed van!
Szerencsére a szülei a televízió elõtt ülnek, különben meghallották volna Andris szavait.
- Persze hogy nem ismersz - mondja Manócska. - Most járok elõször a Földön. Az én papám az Álommanó.

- Akkor te biztosan Manócska vagy, ugye? - bámul Andris.
- Igen, azért jöttem, hogy segítsek apámnak - henceg Manócska.
- Tudod, mit? - kiált fel Andris. - Tehetnél nekem egy nagy-nagy szívességet. Úgy unatkozom itt az ágyban. Legszívesebben sose aludnék. Ha nem volna az a buta elalvás, sokkal többet játszhatnék. Te biztosan tudsz nekem segíteni, hogy az Álommanó ne jöjjön be a szobámba!

Manócska nagyon büszke, hogy Andris ilyesmit tételez fel róla.
- Na jó, segítek - mondja kegyesen. - Apámtól tudom, hogy ahol már elvégezte az aznap esti munkáját, leszór az ajtó elé egy marék álomport, amit ti nem láthattok, csak mi. Ha nem szórná az ajtó elé az álomport, még utóbb újra belehintene egy adagot valakinek a szemébe, az meg kétszer olyan sokáig aludna - máshol pedig esetleg elfelejtené, és az a gyerek reggelig is ébren maradna. Itt van az én zsebemben egy marék álompor - tudod, mit? - ideszórom az ajtód elé.
- Szuper! - örvendezik Andris. - Akkor játszhatom, ameddig akarok! Köszönöm szépen, aranyos Manócska!
- No, megyek világot látni - szedelõzködik a manógyerek. - Holnap este megint meglátogatlak. Mulass jól!

Andris pedig boldogan játszik az autóival. Legszívesebben felállítaná az autóversenypályát, de fél, hogy arra mégiscsak felfigyelnének a szülei. Ásítozik, a szeme könnyezik, de ügyet sem vet rá.
Másnap reggel Andris bizony igen sápadt, és fekete karikák vannak a szeme alatt. Barátai beszólnak érte, és játszani hívják.
- Rendezzünk versenyfutást! - ajánlja Miki. Andris örül, mert nagyon szeret futni. Különben is meg akarja mutatni annak a pimasz Mikinek, aki mindig csúfolja a lemaradókat. Ha pedig Andris gyõz, akkor mérgelõdik.

- Elkészülni - vigyázz - rajta!
Nekilódul az egész csapat. De mi történt? Az egyik fiú hátul kullog! Egyre nõ a távolság közte meg a többi futó között! Ki az? Hát bizony - Andris! Annyira fáradt, hogy nem is fut - inkább csak vánszorog csigalassúsággal a többiek után. Miki a gyõztes. Ki is neveti Andrist!

Andris úgy érzi, mintha szivacsból volna a lába. Bosszankodik. Nem is játszik tovább a barátaival, mérgesen hazabaktat. De otthon sincs kedve semmihez. Délután megnézheti a televízióban a gyerekmûsort - de még az érdekes kalandfilm sem köti le az érdeklõdését. Fáj a feje, alig tudja nyitva tartani a szemét. Este ezért a szokásosnál sokkal hamarabb bújik ágyba.

Villanyoltás után megint betoppan Manócska.
- Na, mi van? Most se akarsz aludni?
Andris legszívesebben azt válaszolná, hagy inkább elalszik, de aztán meggondolja:
- Hát persze hogy nem akarok aludni! Olyan jó volt tegnap éjjel! Légy szíves, szórj megint egy kis álomport az ajtónk elé.
És Andris megint ébren tölti az éjszakát. De most már nem sok öröme telik benne, ha az autóival játszik. Kotorászik a játékai között, de valójában semmi sem érdekli.
Unatkozom! Nem is érzem jól magam, mindenem fáj! Igazából nem is olyan rossz az az alvás! - gondolja magában.

Reggelire édesanya a kedvenc ételét teszi elébe: zabpelyhes müzlit. Csakhogy Andrist a fáradtság annyira elgyengítette, hogy meg sem bírja fogni a kanalat. Kénytelen lemondani kedvenc ételérõl.

Reggeli után kimegy a parkba a gyerekekhez. Összehúzza a szemét, mert szúrja a fény.
- Labdázzunk? - kérdik a gyerekek. De Andrisnak olyan nehéz a karja, a lába, mintha jókora vasgolyók lógnának rajta.
- Ma nincs hozzá kedvem - mondja elhaló hangon. - Játsszatok nélkülem.
- De unalmas vagy! - vágja oda a többi gyerek, és faképnél hagyják. Rá se néz senki egész délelõtt.
Andris alvás után vágyódik. - De buta voltam! Csak akkor van az embernek kedve mindenhez, ha alaposan kialudta magát. Csak akkor esik jól a játék, a tévézés. Csak akkor ízlik a kedvenc étele. Csak akkor tud játszani a barátaival.

Idõközben Álommanó megtudta, hogy suttyomban Manócska is vele tartott a Földre. Mindenütt keresi, de sehol sem találja.
Remélhetõleg nem követett el valami csínyt a kis haszontalan! - gondolja rosszat sejtve Álommanó.
Aznap este Andris megkéri Manócskát:
- Ma ne szórj álomport az ajtónk elé. Nem szeretnék éjszaka ébren maradni. Mindenem fáj, a gyerekek meg nem akarnak velem játszani, olyan fáradt vagyok.
- Nem értem - mondja Manócska. - Mi, álommanócskák sosem alszunk, mégsem vagyunk fáradtak. De különösek is vagytok ti, embergyerekek! No, azért még itt maradok nálad egy kicsit, szeretném látni, amint elalszol. - De Andrisnak már le is csukódott a szeme.

Mivel Manócska ezúttal nem szórt láthatatlan álomport az ajtó elé, Álommanó hamarosan betoppan. Boldog, amikor rátalál Manócskára. Igaz, meg is szidja, de nem nagyon. Hanem amikor megtudja, hogy Manócska két éjjel is segített Andrisnak ébren maradni, komolyan elõveszi fiacskáját:
- Mi elboldogulunk alvás nélkül, de az embereknél másképpen van. Ha egy ember nem alszik eleget, még meg is betegedhet. Te segíteni akartál Andrisnak, de kis híja, hogy kárt nem tettél benne. Ezért most megörvendeztetjük. Mától fogva, ha este elsõ szóra lefekszik, reggel jutalmul valami meglepetést talál a párnája alatt. No de most már szedelõzködjünk. Sok gyerek vár még az egészséges álomra!

Andris sokáig alszik, átalussza majdnem az egész délelõttöt.
- De jót aludtam! És milyen éhes vagyok! Nagyszerû, süt a nap, mehetek strandra a barátaimmal!
Amikor Andris be akarja vetni az ágyát, csudaszép tarka álomporgolyót talál a párnája alatt.
- De gyönyörûen csillog! Ezt biztos Álommanócskától kaptam! - örvendezik Andris.
És ezentúl valahányszor elsõ szóra, morgás nélkül lefekszik, reggel valami meglepetést talál a párnája alatt. Már egész gyûjteményre való álomporgolyója van, és mindig õ nyer, valahányszor golyózik a barátaival.

Oldal tetejére

Ha a gyerek rosszat álmodik

GERLINDE ORTNER: EGY-KÉT-HÁR, NEM FÉLSZ MÁR

Anyu! Anyu! - kiabál riadtan Klaudia. - Gyere be! Félek! Olyan rosszat álmodtam! - Édesanya megnyugtatja, Klaudia pedig kérdezõsködni kezd: - Miért álmodom mindig olyan rosszat? Mitõl vannak a rossz gondolatok? Igazából mi is az, hogy gondolat? Honnan jön az álom? Miért nem álmodhatok mindig szépeket? A felnõttek is álmodnak rossz dolgokról, anyu? Te meg apu miért nem szoktatok félni éjszaka?

- Mennyi kérdés! - mosolyog édesanya - Egyszerre nem is tudok ennyire válaszolni. Persze hogy a felnõttek is szoktak rosszat álmodni. Ilyesmi mindenkivel elõfordul. A gondolat - az már nehezebb dolog. Talán jobban megérted, ha mesélek neked valamit. Képzeld el, hogy a gondolatok apró kis emberkék. Valójában persze nem azok, de hát ez most mese lesz.

Nos, ezek a gondolatemberkék eleinte nagy békességben éltek, és szorgalmasan dolgoztak. Minden egyes gondolatemberkének megvan a feladata. Az egyik gondolat például el tudja neked újra mesélni azt a mesét, amit anyu felolvasott. A másik újra megmutatja a sok szép játékot, amivel a barátnõdnél játszottatok. Némelyik gondolat segít emlékezned arra, amire a szüleid tanítottak, amit mutattak, vagy amit az óvodában vagy az iskolában gyakoroltál. Egyik gondolat nagyon jól számol, más gondolatok segítenek megtanulnod a verset.

Történt egy napon, hogy a gondolatemberkék összevesztek. Hogy hogyan is kezdõdött a csetepaté, arra már senki sem emlékszik - csak annyi biztos, hogy a békességnek befellegzett. Az egyik gondolatemberke egyszeriben fontosabbnak képzelte magát a többinél.

- Én igen fontos gondolat vagyok. Fel sem tudná építeni a gyerekünk a várat, ha én nem súgnám meg neki, hogyan folytassa. Egyszóval: sokkal fontosabb vagyok, mint te! - vágta oda ez a gondolatemberke a számológondolatnak. - Láttál már olyan gyereket, aki örül, ha számolnia kell?
- Lehet, hogy nem örül - vágott vissza mérgesen a számológondolat -, csakhogy én segítem hozzá a gyerekünket, hogy jó tanuló legyen, hogy egyedül tudjon vásárolni, hogy megtanulja beosztani a zsebpénzét!
- Ugyan, mit vitatkoztok - szólt közbe egy harmadik gondolat. - Hisz mindenki tudja, hogy én vagyok a legfontosabb, engem illet a dicsõség. Abból a sok szépbõl, amit a gyerekünk átél, én barkácsolom össze számára a leggyönyörûbb álmokat. Ugyan, van-e annál jobb, mint szépeket álmodni?

Az álomgondolat pöffeszkedése láttán a többi gondolatemberke majd megpukkadt mérgében. De minél dühösebbek lettek, annál jobban örvendezett az álomgondolat. Felfuvalkodott, lábujjhegyre állt, hogy megmutassa a többi gondolatemberkének: csakugyan õ a legnagyobb, legfontosabb minden gondolat közt. Egyre több és több gondolatemberke gyûlt a fontoskodó gondolat köré. Elõször megpróbáltak a lelkére beszélni: ne legyen már olyan fennhéjázó, hisz õk valamennyien együtt fontosak és jelentõsek a gyereküknek - mindegyik gondolatemberke a maga módján.

Csakhogy az álomgondolat nem volt hajlandó egyikükkel sem összemérni magát. No, akkor támadt csak haddelhadd! Egymás szavába vágtak, ordítoztak, hadonásztak, de egyiknek sem sikerült letromfolnia az álomgondolatot. Kénytelenek voltak belátni, hogy szavakkal nem mennek semmire.
Összedugták hát a fejüket a gondolatemberkék, és azon tanakodtak, hogyan gyõzhetnék le a pöffeszkedõ álomgondolatot.

- Majd mi megmutatjuk, hogy egy gyereknek egyáltalán nincs szüksége álmokra! Na várj csak!

Mérgükben nem sokáig gondolkodtak-fontolgattak: eltökélték, hogy majd jól megtréfálják a hetvenkedõ frátert! Eszükbe sem jutott, hagy a tréfa talán balul sülhet el.
Ugyan, mit fõztek ki a gondolatemberkék? Elhatározták, hogy jól összekavarják az álomgondolat szép álmait. Olyan buzgón törték a fejüket újabb és újabb tréfákon, annyira örvendeztek, hogy milyen jól felbosszantják majd az álomgondolatot, hogy közben egészen megfeledkeztek szegény gyerekükrõl, akinek meg kell szenvednie a sok rossz álmot. Nagy sokára azután elült a nagy hûhó, és elõlépett a legértelmesebb gondolat.

- Ne légy annyira elbizakodott - tanácsolta az álomgondolatnak. - Mindannyian egyformán fontosak vagyunk. Mindegyikünkre szükség van, de egyikünknek sem szabad azt hinnie, hogy õ a legfontosabb. Csak akkor segíthetünk a gyerekünknek, ha összefogunk, ha sutba vágjuk a vitát.

Az álomgondolat megfogadta a legértelmesebb gondolat jó tanácsát. A többi gondolatemberke is megbocsátott neki, és többé nem ártotta magát a munkájába. Így aztán az álomgondolat megint szép, derûs álmokkal ajándékozta meg a gyereket.

Hanem, mivelhogy igencsak hiú volt õkelme, néha bizony megfeledkezett jó szándékáról. Hencegett, hetvenkedett, mindenáron le akarta tromfolni a többieket. Csakhogy a gondolatemberkék résen voltak. Már aznap éjjel jól összezavarták az álmokat, egészen addig, amíg az álomgondolat megint meg nem juhászodott.

Ezért aztán még manapság is megtörténik, hogy a gondolatok összekapnak, te pedig rosszat álmodsz. Rossz szellemekrõl, rablókról, gonosz emberekrõl - de ha így van, az csak a gondolatemberkék veszekedésének köszönhetõ, akik máskor anyu aranyos meséit mondják el neked újra meg újra.

Ha már iskolába jársz, és azt álmodod, hogy hosszú-hosszú számoszlopot kell összeadnod, de sehogy sem érsz a végére - hát ebben a számológondolat a ludas. Ha álmodban fenyegetõ csatasorba fejlõdnek a játékaid, vagy pedig felkerekednek, és világgá mennek - nos, ennek az a gondolat az oka, amelyik máskor is segít neked várat építeni.

Most pedig elárulom, hogyan teremthetsz rendet a buta gondolatok között, hogyan bírhatod rá õket, hogy mindegyik szép rendesen végezze a dolgát. Meglátod, sikerül - hiszen te vagy a gondolataid kapitánya!

Ugye, hallottál már a vidám varázslóinasról? Te is lehetnél ám varázslóinas. De bizony eleinte a varázslóinasoknak sem sikerül mindig a varázslás a varázsigékkel. Még a hatalmas, jóságos varázslómester sem járt különbül hajdanában, varázslóinas korában. Neked is gyakorolnod kell egy kicsit, hogy nagyra növekedjen a varázserõd.

Mi az a három fontos dolog, amire minden varázslóinasnak szüksége van? Varázsige, varázsvesszõ - és: TÜRELEM! A varázsigét könnyû megjegyezni:

"Egy-két-hár, nem félsz már."

Következik a varázsvesszõ, ami talán még a varázsigénél is fontosabb. A varázsvesszõt helyettesítheti a legkedvesebb játékod. Ugyan, mi az? Talán a maci? Vagy a kutyus? Vagy a nyuszi? Lehet persze a kedvenc babád is. Fogd meg, szorítsd jól magadhoz, és úgy mondd el a varázsigét. Most pedig igen fontos mozzanat következik. Miután elmondtad a varázsigét, gondolj valami nagyon szépre vagy nagyon mókásra. Képzeld el, például, milyen aranyos képe van a macidnak, és milyen puha a bundája. Vagy gondold el, milyen jól fogsz holnap játszani vele. Szorítsd jól magadhoz a kedvenc játékodat, és nagyon erõsen gondolj a sok szép dologra.

De ha még most sem hagynak békében a buta gondolatok, ha még most is ijesztgetnek, próbáld elölrõl kezdeni az egészet. Mindjárt jobban és biztonságosabban érzed magadat. Segít ebben a kedvenc játékod is. Ha sikeres volt a varázsige, másnap reggel mesélj róla a szüleidnek, hadd örüljenek õk is, hogy az õ kis varázslóinasuk milyen ügyes.

Oldal tetejére

Amikor a gyerek rendetlen

GERLINDE ORTNER: VERONKA ÖSSZEVISSZA-ORSZÁGBAN  

 
A dzseki gyûrötten hever a széken, a tornazsák a padlón, a cipõk szanaszét szórva az elõszobában, a játékok egy része az ágyban, a többi a nappali szobában, sõt, jut belõlük a konyhába is!

- Csinálj végre rendet! - szól mérgesen anya. - Rakd el a holmidat! Az ember mindenütt a te dolgaidba botlik, mert mindent széthagysz! Van énnekem éppen elég dolgom, nem fogok utánad rakodni. Tûrhetetlen ez a rendetlenség! Hányszor mondjam? Légy már egy kicsit tekintettel rám is!

Veronka nem érti, mit akar anya. Szerinte elrakodni butaság és teljesen fölösleges. - Minek mindent elrakni, amikor holnap megint szükségem lesz a holmimra? Különben is, rendet csinálni szörnyen unalmas! - gondolja kedvetlenül. - Semmi kedvem elrakodni. Van nekem fontosabb dolgom is. Én nem akarok rendes lenni!

És anya többnyire maga teszi a helyére Veronka játékait, amikor már nagyon megelégeli a szörnyû rendetlenséget.

Egy szép napon, amikor Veronka megint csak nem akar rendet csinálni, különös dolog történik.

Valaki vihog!
- Hi-hi-hi! Végre valakinek ugyanaz a véleménye, mint nekünk! Nagyszerûen illenél közénk! Gyere velünk Összevissza-országba, ahol mindig minden rendetlen! - szól egy kócos kis lompi.

A lompik a Föld legrendetlenebb lakói. Összevissza-országban élnek, a világ végén, ahová nem megy vonat, ahová nem visz hajó, sõt még a repülõgép sem találna oda.

Veronka menten felkapja a fejét.
- Igazán? Elvisztek Összevissza-országba? Igaz, hogy ott nem muszáj mindig rendet rakni? Hogy az ember szanaszét hagyhatja a holmiját?
- Hát persze! - vágja rá büszkén Lompi. - Gyere csak, majd meglátod a tulajdon szemeddel, ha nekünk nem hiszel!

Veronka nem sokat tétovázik, hiszen nagyon kíváncsi arra az Összevissza-országra! A lompik szélsebesen elrepítik birodalmukba.

Összevissza-országban nem nõ a réten virág, nincsenek játszóterek, de még forgalmi lámpák sem. A réten üres konzervdobozok hevernek, a játszóterek helyén maszatos földhányás, törött játékszerek. Forgalmi lámpára pedig úgysincs szükség, hiszen az autók összevissza cikáznak, ahogy a vezetõk kedve tartja.

- Hoppá! - kiált fel Lompi. - Vigyázz! Nézd, hogy hová lépsz!
Veronka észreveszi, hogy a járdán csupa szemét hever. Ha valakinek nincs már szüksége valamire, fogja, és egyszerûen kidobja az utcára.
- Megérkeztünk - áll meg Lompi. - Itt lakom.
Veronka belép, de a következõ pillanatban már orra bukik.
- Juj! Mi ez? - A borsófõzelékkel teli fazék a lépcsõn állt, abba botlott bele. A borsó szétgurul, legtöbb a Lompi lába elé. Õ meg rálép, és széttapossa a borsót.

- Annyi baj legyen! - mondja. - Legfeljebb borsópürét vacsorázunk! Segíts, légy szíves, hozz tányérokat a konyhából.
Veronka kinyitja a konyhaszekrényt. De tányérok helyett egy barna cipõt talál benne, egy alsónadrágot, egy üres fogkrémes tubust meg egy fejevesztett játék macit.

Pfuj! Milyen rémes rendetlenség! - gondolta Veronka. Mivel azonban õ se szeret rendet rakni, nem szól, hanem tovább keresi a tányérokat. Végre! A fürdõkádban, szétszórt játékkártyák, szakadt füzetek és néhány játékautó társaságában hever két elmosatlan tányér.

- Ilyenbõl nem vagyok hajlandó enni! Undorító ez a rendetlenség! - és Veronka gyorsan kiszed mindent a fürdõkádból, elmossa a két tányért, és ... igen, igen, de hova tegye? Az asztalon egy csomó színes ceruza, rajzlap, rágógumipapír hever, egy kirakós játék szétszórt darabjaira félbe maradt nyalóka ragad.

Veronka nem sokat töpreng: gyorsan rendet rak az asztalon is.
- Hé! Hát te meg mit mûvelsz? Nem tudod, hogy Összevissza-országban tilos rendet tartani? Azt hittem, tetszik majd neked itt minálunk, hiszen te se szereted elrakni a holmidat - csóválja Lompi a fejét.
- Nem is! - mondja zavartan Veronka. - De ez a rendetlenség már nekem is sok. A szüleim mindig olyan szép rendet csinálnak. Csak én nem szeretem helyretenni a holmimat. A szüleim szoktak elrakodni utánam. Én egy kicsit kényelmes vagyok hozzá. De itt akkora a rendetlenség, hogy semmit sem lehet megtalálni! És minden olyan piszkos!

- Szamárság! - mérgelõdik Lompi. - Rendet rakni ostobaság. Kár azzal fecsérelni az idõnket. Most együnk gyorsan, aztán kezdhetünk végre játszani.

Veronka feledi újdonsült rendszeretetét.
- Jó! Ne pocsékoljuk az idõt takarításra. Mit játsszunk?
- Van egy csomó babaházam, azokból várost építhetünk, utcákkal, azokon meg majd az autóim közlekednek - ajánlja Lompi. - Jó lesz? De hová lettek a babaházak? Gyere, Veronka, segíts megkeresni.

Benéznek a szekrénybe, bekukkantanak minden egyes fiókba, bemásznak az ágy alá, még a kamrában is keresgélnek, de nem találnak mást, csak a kirakós játék néhány darabját, egypár legóalkatrészt, egy mesekönyv kitépett lapjait, meg különbözõ nagyságú játékautók egy-egy kerekét.

- Idenézz! - örvendezik Lompi. - Találtam az ágyban egy barna cipõt!
- A párja a konyhaszekrényben van - jegyzi meg komoran Veronka. - De hol lehetnek a babaházak? Hogy lehet ilyen rendetlenségben bármit is megtalálni?

Veronka elfárad a hosszú, sikertelen kutatásban, és már a játéktól is elment a kedve, inkább lefeküdne, de mindjárt ki is ugrik az ágyból.
- Au! Valami megszúrt!
Lompi utánanéz, mi lehet az - és elõhúz egy villát.

Veronka most már végképp elmorcosodik.
- Semmi értelme, hogy nem kötelezõ rendet rakni, ha az embernek még sincs ideje a játékra, mert semmit sem talál meg. Egyáltalán nem tetszik nekem ez az összevisszaság! Hol keresztülesik valamin az ember, hol megszúrja az ágyban egy villa. Hogyan csinálhatnék magamnak kedvet a rendrakáshoz, de úgy, hogy ne kelljen annyi idõt elvesztegetnem?! - És miközben Veronka ezen töpreng, elnyomja az álom a piszkos, rendetlen ágyban.

Másnap reggel nagyszerû ötlete támad.
- Ébredj, Lompi! - kiáltja el magát. - Már tudom, hogyan játszhatunk is, és rendet is tarthatunk!
Lompi az asztalterítõvel takarózott, mert nem talált ágynemût. Párnának a pulóverét gyömöszölte a feje alá. Rosszul aludt, és rosszkedvûen ébred.

- Hagyj békén! Tudd meg, hogy Összevissza-országban nincs rend, nincs takarítás, se kicsi, se nagy. De hiszen tudod magad is.
- Ugyan, kelj már fel! - kérleli Veronka. - Rendcsinálást fogunk játszani!
Sokáig tart, mire Lompi megtalálja a lakás különbözõ helyiségeiben szétszórt ruhadarabjait, és végre felöltözik. Veronka már türelmetlen.

- Látod, mennyi idõt fecsérelsz el? Ilyen rendetlenségben nem csoda, ha nem találod, amire szükséged van. A sok keresgélésben nem lesz idõnk játszani! Mondhatom, nagyon nem tetszik nekem ez a ti Összevissza-országotok! Csúnya, barátságtalan, és rém unalmas!

Lompi persze megsértõdik, de szíve mélyén igazat ad Veronkának. Õ ugyan már hozzászokott a rendetlenséghez, de belátja, hogy épp emiatt nem tud rendesen játszani, mert vagy a játékok mennek tönkre, vagy úgy elbújnak, hogy rájuk se lehet találni.

- Felõlem! - vonja meg a vállát. - Na mutasd, hogy megy az a takarítójáték!
Veronka örül, és mindjárt el is magyarázza.
- Figyelj: mindent összegyûjtünk, ami szanaszét hever a lakásban. Idehordjuk az egészet a sarokba. Akkor te lassan húszig számolsz. Azalatt én, amilyen gyorsan csak telik tõlem, minél több holmit a helyére rakok. Aztán rajtam a sor: én számolok húszig, és te pakolsz szélsebesen. Aki több holmit takarított el, az nyer.

Lompinak tetszik a játék.
- Hiszen ez olyan, mint a versenyfutás! Na jó, kezdhetjük. Elõször tehát összegyûjtünk mindent, ami szanaszét hever. Tehát: elkészülni-vigyázz-rajt!

Lompi és Veronka végigszáguld a lakáson, és villámgyorsan hegyet épít az imént még széjjelszórt holmiból. Közben még az elkeveredett babaházakat is megtalálták! Most következik a játék második része.

Lompi számolni kezd:
-Egy, kettõ, három...
Veronka mindenáron nyerni akar, és igyekszik minél több holmit a helyére rakni.
A hegy már jócskán leapadt, mire Lompi elkiáltja, hogy: - Húsz!

Most csere következik: Veronka számol, Lompi pakol. Csakhogy neki sokkal lassabban megy, mint Veronkának. Veronka a gyõztes!

- Bravó! Nem is tudtam, hogy rendet rakni ilyen jó mulatság! De legközelebb én fogok nyerni. Milyen gyorsan ment a rendcsinálás - bõven van még idõnk, hogy mást is játsszunk! - állapítja meg elégedetten Lompi.

- Játsszunk most a babaházakkal meg az autókkal, amit tegnap ajánlottál - mondja Veronka. - Most már mindent megtaláltunk. Kezdhetjük is!
Jó ideig elégedetten játszanak, utána pedig helyre rakják valamennyi játékot.
- Így nem veszhetnek el, és nem is fognak elromlani. Holnap meg, ha mást akarunk játszani, nem lesznek útban - mondja Veronka.

Azért egyet-mást még kint felejtenek. Nosza, gyorsan még egy forduló takarítójáték, és kész a rend.
- Soha még a mi Összevissza-országunkban ennyit nem tudtam játszani - ámul-bámul Lompi. - Úgy látszik, mégiscsak jobb rendet tartani. De furcsa! Sose gondoltam volna! - csóválja a fejét.

Veronkának haza kell térnie a szüleihez. Örül, hogy hátat fordíthat a csúnya, piszkos Összevissza-országnak. Amikor hazaér, örül, hogy szép mezõket lát, tele virággal, nem pedig üres konzervdobozokkal. A játszótereken is milyen szép a hinta, a csúszda, nem hevernek törött játékok szanaszét! A járdán sincs hulladék, nem botlik meg semmiben.

És amikor a forgalmi lámpa zöldet mutat, Veronka nyugodtan átmehet a túlsó oldalra. Milyen egyszerû minden, ha rend van! Régebben ez fel sem tûnt nekem - gondolja elégedetten.
És otthon is milyen takaros minden! Furcsa! Veronka egyszeriben jól érzi magát a rendes lakásban. Elmeséli szüleinek, milyen csúf az az Összevissza-ország, és azt is elmondja, milyen jó játékot találtak ki Lompival.

- Ezt néha itthon is eljátszhatjuk! - mondja anya. Jó ötlet! Persze nem kell ám mindig mindent abban a szempillantásban elrakni. A rendet sem jó túlzásba vinni. De ha mindent örökké szanaszét hagynánk, hamarosan olyanok lennénk, mint a lompik. Magad tapasztaltad, milyen kellemetlen is lehet a rendetlenség. Nos, esténként néha játszhatunk mi is takarítójátékot. Jó lesz?
- De milyen jó! - kurjant Veronka. - Mit kapok, ha én nyerek?
- Ha valamennyien igyekszünk rendet tartani - mosolyog apa -, mindannyian nyerünk: sok idõt! És anyának nem kell mindenki után rakodnia. Mit szólnál, ha felolvasnánk neked egy mesét? Megfelel nyereménynek?
- Nagyon is! - örvendezik Veronka. - Biztosan én fogok a legtöbbször gyõzni, mert ezentúl mindig rendet tartok majd a szobámban, és semmit sem hagyok szanaszét! Brr! Rosszul leszek, ha csak eszembe jut az az Összevissza-ország! Nem szeretnék Lompi lenni!

Vége :)

Oldal tetejére

Ha a gyerek éjjel bepisil
GERLINDE ORTNER: CSURI KIRÁLYKISASSZONY

Évi éjjelente bepisil. Senkinek nem szól errõl, mert restelli. Nem minden éjjel történik baj. Néha száraz reggel az ágya, néha csak kicsi folt látszik, de máskor úszik az egész ágy.

Anyu már orvoshoz is vitte emiatt. A doktor bácsi azt mondta, Évinek kutya baja. Senki sem tudja megmagyarázni, miért pisil be éjszaka. Egy nap az óvó néni a következõ mesét meséli:

Valamikor réges-régen pompás palotában élt a király, a királyné meg a gyönyörû szép, aranyhajú királykisasszony. A kis királylányt mindenki kényeztette, körülötte forgott az egész udvartartás. Hanem ennek egy csapásra vége szakadt, amikor megszületett a királyfi. A királykisasszonnyal már nemigen törodtek, mindenki az újszülött trónörökös felséges popsija körül sürgölõdött, amikor tele lett a pelenkája.

Mi tagadás, a királykisasszony nem nagyon szerette az öcsikéjét. Igencsak féltékeny volt rá. Egyszer azt álmodta, õ is éppen olyan kisbaba, mint a királyfi. Álmában bölcsõben ringatták, cumisüvegbõl etették, kényeztették. És reggel arra ébredt, hogy csuromvizes az ágya.

Ez volt csak a szenzáció! A komorna elmesélte az udvarhölgynek, az udvarhölgy az apródnak, az apród a lakájnak, a lakáj a miniszternek, a miniszter a királynak, a király pedig a királynénak. Az egész udvartartás izgatottan berohant a királykisasszonyhoz. Nahát, ágyba pipil a királylány! A királykisasszony eleinte szégyenkezett, de aztán már megtetszett neki, hogy megint csak körülötte forog az egész királyi palota.

Így ment ez jó néhány éjszaka. A királyné azt sem tudta, hová legyen bánatában.

- Csak nem beteg a mi kis királylányunk? - kérdezte királyurát. És mivel a királykisasszony selyemágya továbbra is minden reggel úszott a pisiben, a királyi pár hivatta az udvari orvost.

A doktor azonban semmiféle betegséget nem talált a királykisasszonynál.
A király meg a királyné bizony szégyenkezni kezdett a királykisasszony miatt. Megpróbáltak a lelkére beszélni, intették, dorgálták - mindhiába. Hamarosan megelégelték a hosszú szónoklatokat, elfogadták a dolgot, mint leküzdhetetlen bajt, és többet nemigen törték a fejüket miatta. Az udvartartás is hamarosan megszokta, hogy királykisasszonyuk éjjelente bepisil. Csak néha-néha jegyezte meg valaki:
- Ágybapipilõ királylányt még nem látott a világ. Micsoda szégyen!

A királykisasszony eleinte örült, hogy mindenki csak vele törõdik, de hamarosan elszomorodott. Mérgelõdött a buta szokás miatt, igyekezett felhagyni vele, de nem sikerült.

Egy napon megütötte a fülét, hogy egy pimasz kis istállófiú "Csuri királykisasszony" néven emlegeti. Ezt már õ is megsokallta.

Rajtam nevet az egész palota - gondolta. - Most már nem azt mondják, mint régen, hogy: "Nézzétek, ott a gyönyörû, aranyhajú királykisasszony!" És különben sem sikerül elérnem, hogy száraz maradjon az ágyam. Az lesz a legjobb, ha világgá megyek!

El is határozta, hogy megszökik a palotából. Bizony, ez nagy butaság volt. Azt gondolta magában nagy durcásan: - Királyapám, királyanyám most már úgyis csak azt a taknyos kis királyfi öcsémet szeretik, senkinek sem fogok hiányozni.

Ebben persze nagyot tévedett. Mert igaz, hogy a királynak meg a királynénak kevesebb ideje jutott a kislányukra, de azért éppen úgy szerették, mint régen. Felkerekedett hát a királykisasszony, és ment, ment, míg egy sûrû erdõhöz nem ért. Egyre mélyebben járt az erdõben, és a végén egészen eltévedt. Bánta már, hogy elszökött hazulról, de nem sikerült visszatalálnia a palotába.

Ó, bárcsak hallhatnám megint királyanyám kedves hangját, királyapám dörmögését! - gondolta a királykisasszony.

Fáradtan leheveredett a mohára, és elaludt. Ha pedig kíváncsiak vagytok, hogyan alakult a királykisasszony sorsa, legyetek egy kicsit türelemmel. Van ugyanis ennek a mesének még egy szereplõje, akivel eddig még nem találkoztatok.

Nem messze a palotától élt a kis Péter. Nagyon szerette a szüleit, és tudta, hogy apjának-anyjának is õ a legdrágább kincse. Csak azon szomorkodott, hogy a szülei olyan sokat dolgoznak, hogy alig van idejük vele foglalkozni.

Egy napon Péter megfázott, és hólyaghurutot kapott. Édesanyja nagyon szomorú volt. Különleges teát fõzött a kisfiának, és melegítõ palackot tett a gyerek hasára. Ez nagyon jólesett Péternek.

A megfázás ugyan hamar elmúlt, de azóta Péter minden éjjel bepisilt. Talán a sok tea az oka, gondolta édesanyja, és ezentúl esténként nem adott inni a kisfiának. De ez sem segített.

- A hólyaghurut elmúlt - állapította meg a doktor bácsi -, Péter egészséges.

Édesanya hamarosan elvesztette a türelmét.
- Épp elég dolgom van enélkül is - zsémbelt -, és most miattad naponta moshatom az ágynemût!

Amikor édesanya egy reggel megint mérgesen ment el otthonról, a csuromvizes ágy miatt, Péter is mérgelõdni kezdett.

- Nem tehetek róla! Nem szándékosan pisilek be! Én is szomorú vagyok miatta! Ha édesanya haragszik, amiért olyan sok dolgot adok neki, legjobb lesz, ha egyszerûen elmegyek hazulról.

Szavait tett követte: Péter nyakába vette a világot.
Hamarosan az erdõbe ért. Ugyanabba az erdõbe, amelyikben a kis királylány eltévedt. Péter mérge már elpárolgott.

Jaj, de sajnálom - mondta magában -, hogy ilyen meggondolatlanul cselekedtem! Vajon mit csinál most az édesanyám? Hiszen olyan nagyon szeret engem!

Annyira elmerült gondolataiban, hogy nem is nézett a lába elé. Hopplá - kis híja, hogy orra nem bukott!

- Hát ez meg micsoda? - bámult Péter. - Csak nem valamilyen erdei vad? Nem - ez egy kislány! És milyen maszatos. Vajon mit kereshet egy kislány egyedül az erdõben? Csak nem érte baj?

Nem merte felébreszteni a kislányt. De ebben a pillanatban egy kis bogár mászott a királylány orrára. A királylány tüsszentett és felébredt.

Nagyon örült, hogy találkozik valakivel, méghozzá egy kisfiúval, aki nagyjából egykorú lehet vele. Már nagyon egyedül érezte magát. Péter nagyon megtetszett a királykisasszonynak, a királykisasszony is Péternek.

- Hát te mit keresel ilyenkor az erdõben? - kiáltották egyszerre. Ezen persze nagyot kacagtak, és mindjárt jó barátok lettek. A királykisasszony legott elmesélte történetét Péternek. Amikor a fiú megtudta, hogy vérbeli királylánnyal találkozott, el sem akarta hinni.
Szépnek szép - gondolta -, de milyen maszatos! Igazi királykisasszonyok nem szoktak ilyen piszkosak lenni!
Hát még akkor hogyan csodálkozott Péter, amikor megtudta, miért ment világgá a királykisasszony!

- Mintha csak magamat hallanám! - kiáltott fel. - És én még azt hittem, én vagyok a világon az egyetlen gyerek, akinek ilyen buta betegsége van, ami igazából nem is betegség!

- Én is azt hittem, hogy én vagyok az egyetlen - kacagott a királykisasszony. - Annyira szégyelltem magam, mivel ráadásul még királylány is vagyok!
- Én ugyan nem vagyok királyfi, de azért én is szégyelltem magam - mondta Péter.

De aztán mind a ketten elszomorodtak. Nagyon vágyódtak az otthonuk után, de elegük volt már a szüntelen szégyenkezésbõl. - Bárcsak segítene rajtunk valaki! Talán akad valahol csodaszer, ami segít, hogy ne pisiljünk be éjszaka! - És lehajtott fejjel, kéz a kézben továbbvándoroltak.

Egyszer csak egy kis tisztásra értek. Csodálatos illat fogadta õket.
- Minek van ilyen pompás illata? Mintha ezer rózsa illatozna, száz orgonabokor, és sok-sok édes méz! Gyere, nézzük meg, honnan jön ez a fenséges illat! - mondta Péter. A királykisasszony ámulva követte. De akármennyire fenséges illat vette is õket körül, nem láttak mást, mint néhány szál egyszerû kis virágot. - Ennek volna ilyen pompás illata? Akkor ez egész biztosan különleges virág! - kiáltottak fel a gyerekek.

Lágy szellõ fújdogált. A virágok bólogattak, és édes hangon dalolni kezdtek:

Azon, ki bánatos nagyon,
segít egy kis virágszirom:
este, míg kerülget az álom,
olvasd el, mi áll a virágon.
Varázsige. S mi a varázslat?
Hogy szárazon marad az ágyad.
S ha arra veted fel szemed
reggel, hogy száraz fekhelyed,
egy illatos szirmot letépve
indulhatsz az új nap elébe.

A szél elült, a virágok már nem bólogattak.
- Na de ilyet! - ámult Péter. - Te is hallottad, vagy csak álmodtam?
- Nem álmodtál - válaszolt a királykisasszony-, a virágok csakugyan énekeltek. És segítenek nekünk! Hinnünk kell ebben. Gyere, tépjünk le egy varázsvirágot.
- Hurrá! - kurjantotta el magát Péter. - Nem lesz többé vizes az ágy! Csak el ne felejtsük elmondani elalvás elõtt a varázsigét. Hogy is van csak? Hiszen nem is tudjuk! Jaj nekünk!
- Ne búsulj! - vigasztalta Pétert a királykisasszony. A virág biztosan úgy gondolta, hogy majd megtudjuk a varázsigét. Várj csak, míg hazaérünk. De most siessünk, igyekezzünk hazatalálni. Alig várom, hogy kipróbálhassam ezt a csodálatos illatú varázsvirágot! Egészen biztos vagyok benne, hogy soha többet nem ébredek arra, hogy vizes az ágyam! Hogy fognak örülni a szüleim!

A gyerekek kisvártatva az erdõ szélére értek. Az út mentén jelzõtábla állt. A jobb felé mutató karján ez állt: "A palotához" - a bal felé mutató karján: "A városba" . Elérkezett a búcsú pillanata.

- Péter, te olyan jó barát vagy. Találkozzunk gyakran, jó? Különben is kíváncsi vagyok, melyikünknél hatott gyorsabban a varázsige. Isten áldjon, nem akarom vesztegetni az idõt. Úgy örülök, hogy hazamehetek! És a királykisasszony már futott is a jobb felé vezetõ úton.

Péter még sokáig integetett neki, azután elindult a bal felé vezetõ úton.

Nagy volt az öröm Péterék otthonában csakúgy, mint a királyi palotában. Mind a két gyereket bántotta a lelkiismeret, amikor látták, mennyire aggódtak miattuk, milyen gondot okoztak szeretteiknek.

Amikor a gyerekek este lefeküdtek, a szobát eltöltötte a virág fenséges illata. És egyszeriben eszükbe jutott a varázsige: Tegyél róla, csodavirág, hogy száraz maradjon az ágy! Ezt mondogatta, ismételgette a királykisasszony is, Péter is, amíg csak el nem nyomta õket az álom.

Másnap reggel boldogan tapasztalta a királykisasszony, hogy csakugyan száraz az ágya. Ezután minden este elmondta a varázsigét, és valahányszor száraz maradt az ágy, letépett egy szirmot, amely fenséges illattal töltötte be a szobát. Egyre gyakrabban maradt száraz az ágy, és a királykisasszony azt sem tudta, hová legyen örömében.

Hamarosan letépte a virágnak valamennyi szirmát, és az illat lassan elpárolgott. De már nem is volt szükség a varázsvirág segítségére. A királykisasszony többet nem pisilt be. De büszke is volt rá a király meg a királyasszony meg az egész udvartartás! És a kis istállófiú sem emlegette többé úgy, hogy "Csuri királykisasszony".

Hasonlóan alakult Péter sorsa is. Eleinte õ is elmondta esténként a varázsigét. Amikor reggel száraz volt az ágya, édesanyjával együtt letéptek egy illatos virágszirmot. Ha néha-néha mégis megesett, hogy éjjel az ágyba pisilt, ami természetesen eleinte még elõfordult, édesanyja már nem szidta, mert tudta, hogy megindult a javulás. Nem is titkolta, mennyire örül, valahányszor Péternek sikerült száraz ágyban ébrednie. Három-négy hét alatt letépték a virág minden szirmát - de már Péternek sem volt szüksége többé varázsvirágra, varázsigére. És a királykisasszony meg Péter továbbra is jó barátok maradtak.

Évi meghallgatja ezt a mesét, és õ is szeretne ilyen varázsvirágot. Fog egy rajzlapot, és zöld szárat fest rá, zöld levelekkel. A szár fölé nagy sárga pettyel - ez lesz a virág közepe. A rajzlapot az ágy fölé akasztja. És valóban - a nedves folt a virág meg a varázsige segítségével egyre kisebb lesz, és egyre ritkábban ébred Évi arra, hogy vizes az ágya.

Ahányszor száraz ágyban ébred, új szirmot fest a virágra. És a virág minden egyes szirommal egyre szebb lesz. Évi nagyon büszke magára. Meg is van rá az oka, mondja anyu, aki együtt örül kislányával, és a dicsérettel sem fukarkodik. Mire elkészül a virág, Évi már majdnem mindig száraz ágyban ébred. Csak néha, nagy ritkán kell a mesebeli varázsigéhez folyamodnia. És hamarosan arra sem lesz már szüksége.

Vége

Oldal tetejére

Ha a gyerek nem becsüli a játékait
PÓDA ERZSÉBET: A MAKRANCOS KISFIÚ

 
Volt egyszer egy nagyon akaratos, makrancos, mogorva és dacos kisfiú.
Amikor például bevásárolni ment az édesanyjával vagy az édesapjával, mindig jelenetet rendezett, ha nem kapta meg az üzletben azt, amit kiszemelt magának. Ilyenkor visított, toporzékolt, míg csak köréjük nem gyûltek a bevásárlók, úgyhogy szülei végül is kénytelenek voltak megvenni az árut. A kisfiút az sem érdekelte, hogy a kiszemelt játékból vagy más tárgyból otthon már volt egy ugyanolyan. Amit a fejébe vett, abból nem engedett. Ezért aztán a szülei nagyon szomorúak voltak, de mivel egyszem kisfiúkat nagyon szerették, soha nem mondtak neki nemet, mindig teljesítették valamennyi kívánságát.

Pedig a kisfiú talán nem is érdemelte meg ezt a nagy szeretetet, mert játékaival nagyon mostohán, sõt, néha gonoszul bánt. Amelyik maciját, kisautóját vagy más játékát megunta, azt egyszerûen kihajította a szemétbe és persze nyomban újat követelt helyette. Azt talán már mondanom sem kell, hogy rögvest teljesítették kívánságát.

A szegény, szerencsétlen játékok végsõ elkeseredésükben panaszleveleket írtak Meseországba, egyenesen az Igazságtévõ Tündér címére. Amikor már tizenkét zsáknyi panasz gyûlt össze, Igazságtévõ Tündér megelégelte a dolgot, leült az ötletadó sámlijára és gondolkodni kezdett. Vajon mit lehet csinálni egy ilyen végtelenül makrancos, sõt egyenesen rossz gyerekkel? Mi a teendõ? Három nappalon és három éjjelen át egyfolytában töprengett, míg eszébe nem jutott a megoldás. Ekkor elõvette varázspálcáját az almáriumból, az övébe dugta, füttyentett egyet a szélhajtotta papírsárkánynak, zsinórjára pattant és pillanatokon belül a kisfiú szobájában termett.

A kisfiú már ágyban feküdt, épp a legújabb meséskönyvét böngészte nagy unottan.

- Hát te mit keresel itt? - kérdezte köszönés helyett a Tündért, amikor észrevette, hogy az ágyánál áll. - Ki hívott és egyáltalán ki engedte meg, hogy begyere a szobámba? - utálatoskodott.

Igazságtévõ Tündért nagyon felbõszítette ez a fogadtatás. "Bizony, a levélíró figurák nem túloztak panaszleveleikben, sõt, a helyzet talán sokkal komolyabb, mint gondoltam," tûnõdött magában, majd dühösen így szólt:

- Elõször is: ha valaki látogatóba jön hozzád, akkor köszönéssel illik fogadnod…

De a kisfiú nem figyelt a Tündér szavaira.

- Nekem senki sem dirigálhat! Te sem! - kiabálta. - Tûnj el, nem vagyok rád kíváncsi!

Igazságtévõ Tündér gondterhelten ráncolta össze homlokát és komolyan, nagyon szigorú hangon így szólt:

- Nézd kisfiú! Három napot kapsz tõlem, hogy elgondolkozz azon, amit mostanában mûvelsz, és ha nem változtatsz undok viselkedéseden, újra visszajövök és büntetésed nem marad el.

Azzal felpattant a szélhajtotta papírsárkányra és hipp-hopp máris Meseországban termett.
Másnap reggel, amikor a kisfiú felébredt, azon gondolkozott, milyen furcsa álmot látott az éjjel. De nem töprengett sokáig, rohant a konyhába reggelizni.

- Jó reggelt kisfiam! Megmosakodtál? - kérdezte tõle az anyukája.
- Igen - hazudta a kisfiú.
- És fogat is mostál?
- Igen - füllentett újból a kisfiú, és nekilátott a reggelinek.

Reggeli után visszament a szobájába és "játszani" kezdett, vagyis lerámolta a polcokról a szegény mesefigurákat, ide-oda hajigálta játékait, majd amikor megunta a dolgot, üres tekintettel kibámult az ablakon. Aztán kitalálta, hogy neki egy új kisautó kell. Addig nyúzta anyukáját, míg el nem indultak a játéküzletbe. Vettek is három kisautót. Hazaérkezve a kisfiú elsõ dolga volt, hogy a régi autócskáit a szemétkosárba dobta és csak az újakkal foglalkozott, versenyzett velük a padlón.

Közben letelt a három nap, de a kisfiúnak persze esze ágában sem volt megjavulni. Különben is - teljesen megfeledkezett Igazságtévõ Tündérrõl.

A tündér pedig a betekintõ látcsövével a három nap alatt többször is bekukucskált a kisfiú szobájába, de semmi változást nem észlelt. Megint leült az ötletadó sámlijára és hosszasan gondolkodott.

Amikor nagy sokára felállt a sámliról, tekintete nagyon gondterhelt volt. Ismét felpattant a papírsárkányra és máris ott termett a kisfiú ágya elõtt.

- Jó estét! - köszönt, még mielõtt a kisfiú szólásra nyitotta a száját. - Három nappal ezelõtt figyelmeztettelek, ha nem javulsz meg, megbüntetlek. Amint láttam, továbbra is csúnyán bánsz a játékaiddal, nem tudsz rendesen viselkedni, ráadásul hazudozáson is rajtakaptalak. Hallgasd hát a döntésemet! Ezentúl a játékok, a mesefigurák, a rajzfilmek és a színek láthatatlanná válnak számodra, amíg csak meg nem tanulod, mi az illem, hogyan kell bánni a játékokkal és hogyan kell viselkedned a szüleiddel szemben. Most csak ennyit akartam mondani. Viszontlátásra, amíg meg nem változol! - mondta el egy szuszra és azon nyomban el is tûnt. És vele együtt a szobában található valamennyi játék. De mivel a kisfiú nagyon álmos volt már, a változást nem is vette észre, mély álomba merült.

Másnap reggel, miután felébredt, megrökönyödve látta, hogy szobája teljesen üres. Eltûntek a játékok, a mesefigurák, a meséskönyvek lapjairól a mesék, a falakról a színes képek helyett üres keretek lógtak. Többször is körbejáratta tekintetét a szobáján, de mindhiába - a színek, a játékok bizony hiányoztak. Eszébe jutott a Tündér…

- Hát, az Igazságtévõ Tündér tényleg nem tréfált! - gondolta - De odakint biztos minden a helyén van.

Azzal kifutott a konyhába reggelizni. Lódítva, hogy megmosakodott már, nekilátott az evésnek. Ámde rögtön észrevette: valami nincs rendjén. Tányérkájáról hiányzott a három kismalac, bögréjérõl az elefánt, az abroszról pedig a piros szívecskék. Megint eszébe jutott a Tündér… Körülnézett a konyhában és ámulva vette észre, hogy körülötte minden teljesen megváltozott. A megszokott, színes berendezés helyett, minden csupa szürke, fekete meg fehér lett.

- Ez komoly lehet - gondolta magában, de nem mutatta meglepetését. Reggelijét be sem fejezve eltolta magától a tányért, és nem követelõzõen, mint ahogy szokta, de nagyon morcosan kijelentette: a játéküzletbe akar menni.

Ott érte aztán csak igazán nagy meglepetés! A hatalmas, máskor oly vidám, játékokkal zsúfolt üzlet üresen tátongott. Pontosabban, csak a kisfiú nem látta a játékokat. Édesanyja ugyan állandóan kérdezgette:
- Tetszik neked ez a kismozdony? Mit szólsz ehhez a helyes mackóhoz? Nini, milyen aranyos gumizsiráf! De a kisfiú minden kérdésre nemmel válaszolt és szinte megmerevedett, amikor látta, amint a gyerekek leemelnek a polcokról valamit, amit õ nem láthat, és az anyukájuknak mutatják. Vagy ahogy az üres polcokra mutogatnak vidáman. Vagy amint az elárusítónõ a semmit csomagolja.

- Hiszen itt nincs is semmi! - mondta anyukájának, mire õ megkérdezte: - Hát, ha neked semmi sem tetszik, egyik játék sem, akkor mit szeretnél csinálni?

- Menjünk el az állatkertbe - mondta, és kívánsága máris teljesült. A kisfiút azonban az állatkertben is nagy meglepetés érte. Az elefánt nem trombitált és nem nyújtogatta az ormányát vidáman, a víziló egyszer sem mutatta meg hatalmas fogsorát, a kenguru erszényében semmi se volt, a csimpánzok nem bohóckodtak, a kakaduk nem rikoltoztak és a papagájok szürkén kapaszkodtak kalitkájuk rácsaiba.

A kisfiú csalódottan ballagott haza és hiába kérdezgette anyukája, hogy miért ilyen csöndes ma, nem válaszolt semmire.
Hazatérve bement a szobájába, kezével megtámasztotta az állát és nézte, nézegetette a csupasz polcokat. Azon vette észre magát, hogy mi tagadás, nagyon hiányoznak a játékai. A nagy barna macit is szerette, nem is tudja megmagyarázni, miért szokta a sarokba vágni. És a kisautókat is - milyen jó volt száguldozni velük a padlón… De a többi játék is nagyon hiányzott neki. Furcsa gondolatok kavarogtak a fejében és nagyon szomorú volt.

Este nehezen aludt el és másnap fáradtan, csalódottan ébredt, mert nem látta maga körül a kedves, színes játékait. Úgy érezte, ha nem játszhat, nem is érdemes fölkelni, ezért fekve is maradt, reggelizni se ment. Édesanyja aggódva jött be hozzá és rögtön megmérte a kisfiú lázát.

- De hiszen neked nagyon magas lázad van! - mondta ijedten és máris kihívta a doktor bácsit. A doktor bácsi sokféle orvosságot írt fel a receptre, de egyik sem segített még napok múltán sem. A kisfiú csak feküdt az ágyban, sápadtan, lázasan és egyre csak azt kérdezgette, miért tûntek el a játékai?

Aztán egy napon, este, amikor már mindenki aludt, megérkezett az Igazságtévõ Tündér.

. Amikor megjelent a kis beteg ágyánál, a kisfiú gyorsan köszöntötte:
- Szervusz Igazságtévõ Tündér! Kérlek, változtasd meg döntésedet, mert már megjavultam! Kérlek, add vissza a játékaimat, mert nagyon hiányoznak nekem és én ígérem, hogy soha többé nem fogom bántani egyiket sem!

A Tündér pedig így válaszolt:
- Látom és tudom is, hogy komolyan beszélsz. És már köszönni is megtanultál. Be kell látnod kisfiú, a játékok, a mesefigurák nem azért vannak, hogy a gyerekek zsarnokoskodjanak felettük, kínozzák õket, hiszen az nekik nagyon fáj. Nekik az a küldetésük, hogy szórakoztassák a gyerekeket, hogy játsszanak velük, hogy szeressék õket. Remélem, megjegyezted szavaimat! - azzal hipp-hopp, megint eltûnt.

Másnap reggel, amikor a kisfiú felébredt, elõször nem akart hinni a szemének: a polcokon teljes színükben ott pompáztak a játékok, a mesekönyvek lapjai újra megteltek színes rajzokkal, és a kispaplanról is vidáman mosolygott rá Vuk meg a többi rókakölyök. A kisfiú boldogan kelt ki ágyából, összerakta az ágynemûjét, felöltözött, bement a fürdõszobába, megmosakodott, fogat mosott, megfésülködött és indult a konyhába.

Anyukája már elkészítette a reggelit és mint mindig, már az asztalon, a piros szívecskés abroszon várta õt az elefántos bögréje, tele finom kakaóval, a három kismalacos tányérkája, rajta a vajas pirítós.

- Jó reggelt, anyuka! - köszönt a kisfiú - Jaj, de éhes vagyok - és nekifogott a falatozásnak.
Édesanyja megrökönyödve nézett a fiára. Talán most hallotta õt elõször rendesen köszönni, és kérdezés nélkül is tudta, hogy ma reggel valóban megmosakodott, megfésülködött az õ makrancos kisfia.

- Szervusz kisfiam! - mondta. - Mondd csak, nincs semmi bajod?
- Már igazán sokkal jobban érzem magam. És képzeld csak, anyuka, igaza van a Tündérnek, mert a játékokkal tényleg játszani kell és szeretni kell õket, különben elmennek. És látod, én már jó vagyok, mert visszajöttek hozzám, mert nekem tényleg hiányoztak, mert én nem is tudtam, hogy szeretem õket… Szóval, én rossz voltam a játékaimhoz és nem viselkedtem illedelmesen sehol sem és akkor a Tündér engem megbüntetett, de azt hiszem igazságosan. Anyukám, ugye nagyon fontos a szeretet? - mondta el mindezt a kisfiú egy szuszra.

Édesanyja elõször furcsán nézte kisfiát, csak bólogatott szavaira, igen, persze, de eleinte nem nagyon értette, mirõl beszél a gyerek. Aztán odalépett hozzá, megsimogatta a kisfiú fejét és így szól:
- A szeretet a szív legmélyebb rejtekébol jövo legtisztább, legoszintébb és legnemesebb érzés. Szeretet nélkül nincs értelme semminek és szeretettel mindent legyõzhetsz. A rosszaságot, a gonoszságot, a makrancosságot is… Látod, neked sikerült, mert a szeretet ott volt a szíved mélyén és te engedted, hogy úrrá legyen a rosszaságodon. Tudod, kisfiam, a szeretet minden szívben ott van, csak vannak, akik olyan mélyen eltemetik magukban ezt az érzést, hogy soha nem tud belõlük elõtörni. De te már tudod, milyen jó szeretni és meglátod, ezentúl soha nem fogsz unatkozni…

És a kisfiú soha többé nem unatkozott, nem bántotta játékait, nem makrancoskodott, nem rosszalkodott, mindig illedelmesen viselkedett, mert tudott szeretni. Az Igazságtévõ Tündér pedig hosszú idõre a sutba vethette ötletadó sámliját…

Vége

Oldal tetejére